A német Lang-Lüke szerzőpáros itthon is ismert Az aláírás grafológiája c. könyvében ezt írja a neves elődről: „Adolf Henze volt az első (…), aki egy újságban grafológiai jellemrajzokat közölt. Publikációiban szinte kizárólag megérzéseire alapozott, nem támaszkodhatott olyan tömegű rendszerezett ismeretanyagra, mint korunk grafológusai.” Majd az aláírását is szemügyre veszik, s annak paráfja kapcsán így vélekednek: „az a kellemes kacskaringó, amivel saját aláírását körbeveszi, egyfajta barokkos mánia. Az öntömjénezés felhőjébe burkolódzott Henze tanár úr? Bizony, az meglehet…”
Ha belülre nézünk, azt látjuk, hogy kötetlenül írta le a betűket. A kezdő nagybetűi csak éppen annyival jelentősebbek és megformáltabbak a többi betűnél, amennyi még teljesen elfogadható. Nevének utolsó betűjéből azonban előbb jobbra tartó ívelt szakaszt, majd egy aláhúzást indít visszafelé, amelyet aztán itt-ott hurkolva, lent, fent, majd lent a H betű aljához kunkorodva fejezi azt. E cirkalmas és igencsak méretes a paráffal metszi az f-betű valamint a z-betű alsózónás részét. Érdemes megfigyelni milyen gondosan „hímezi” a neve köré a paráfját, s hogy alsó zónás „nyúlványai” a paráfja alsó „redőibe” illeszkednek. Fent mintha csak burával védené magát, a cirkalmasabb elemek mind az alsó részekre jutottak. S ez sokat sejtet Adolf Henzéről!
