Tábori Kornél és a grafológia

75 esztendeje július hónapban hunyt el Auschwitzban egy magyar újságíró. Tábori Kornél (1879–1944) jogot végzett, de hamar elkötelezte magát az újságírás mellett. Volt haditudósító, ám leginkább bűnügyi újságíróként tartják számon a 20. század elejének kiemelkedő zsurnalisztáját. Műveinek listája mennyiségileg is lenyűgöző, ám a riport hazai úttörőjének témák tekintetében is szerteágazó volt ténykedése, hiszen a rendőri és szociális riportok mellett foglalkozott a repüléssel, a vendéglátással és idegenforgalommal, a spiritizmus rejtelmeivel is.
Székely Vladimir (1873–1958) rendőrtiszttel közösen írott könyvei népszerűvé váltak. Tábori szociográfiai cikkei mellett, mint kiváló fényképész az első hazai szociofotók létrehozója volt. Több nyelvet beszélt, műfordítóként is ténykedett, s jó ideig a hazánkba látogató híres külföldiek hivatalos vendéglátójaként alkalmazták a művelt újságírót. Szerkesztői és kiadói tevékenységet folytatott, de a filmkészítésbe is belekóstolt.
Tábori, egy osztrák orvos lányát vette feleségül. Két fiúk, Pál és György, még időben, a 30-as években emigráltak, s mindketten ismert szerzőkké lettek.

A grafológusok érdeklődésére számot tarthat az 1921-ben megjelent Titkosrendőrség és kamarilla c. műve, melyben Tábori a bécsi titkos levéltár anyagából adott közre dokumentumokat.
Négy évtizedes hírlapírói pályafutásának cikkeiben is akadnak érdekességek, melyek ma már a grafológia történetéhez kapcsolódnak. Tábori több ízben lelkesen írt Rafael Schermann eseteiről. Sőt néhány cikkéből kiviláglik, hogy maga is érdeklődött a kézírás vizsgálata iránt.
Hátrahagyott írásaiból az idősebb fia, Paul Tabori (1908–1974) szerkesztette kötetbe és fordította angolra apja különös élményeit, és jelentette meg azt 1951-ben My Occult Diary címmel. Ebben található az a visszaemlékezés, amelynek révén Dorning Henrikről tudhatjuk, hogy értett a grafológiához is.

Karinthynak imponált Schermann

Nemcsak Karinthy Frigyes (1887–1938) volt képes arra, hogy írjon mások helyett, ahogyan azt irodalmi karikatúrái alapján tudjuk. Volt valaki, aki – mondhatni – lekörözte őt és akinek különleges képességéről elismeréssel írt. Karinthy a Rafael Schermann-nal való találkozását is szóba hozta 1932-ben Koktél című írásában:

„A jellemzés magasiskolája és zsenialitása azonban nem ott kezdődik, hogy egy ténykedésből következtessünk az emberre. Megfordítani a dolgot valamivel nehezebb és ritkább gyakorlat és képesség. Sok ügyes grafológussal találkoztam, de imponálni csak Schermann mester tudott nekem, aki öt perccel azután, hogy bemutatkozásom nélkül megismerkedett velem, hirtelen papírszelet után kapott, s ideges és látnoki ujjakkal leírt néhány szót az én kézírásommal: a beszédmódomból és mozdulataimból és külsőmből találta el, milyen lehet a betűvetésem.”

Rilke Schermannról

R. M. Rilke

A 20. század lírájának egyik legjelentősebb alakja volt az osztrák költő, Rainer Maria Rilke (1875–1926). Akkoriban nyílt alkalma találkozni Rafael Schermann-nal, amikor híressé lett kortársa már ritkán fogadott látogatókat. Ám Rilkének volt egy barátja, aki jóban volt a neves pszichografológussal, és akinek sikerült elérnie, hogy vessen néhány pillantást egy kézírásra. Magával vitte Rilkét, aki a szoba sarkában megállt, s akire Schermann nem is figyelt. Az írásról megállapította, hogy egy rendkívüli szellem írása, költőé, filozófusé, művészé, majd olyan félelmetes pontossággal jellemezte Rilkét, hogy az önkéntelenül közeledni kezdett az asztalhoz, ahol Schermann ült, és amikor az íráselemző felnézett rá, bemutatkozott neki és azt mondta elismerően: „Ön eltalálta legtitkosabb bensőmet, amit eddig senki sem ismert.” Mindezek alapján az sem meglepő, hogy Rilke így nyilatkozott róla: „Schermann a kor legnagyobb fenoménje”.

Schermann „regényes” tekintete

Schermanns Augen (Schermann tekintete) a címe a nemrégiben a Wallstein Verlag kiadásában megjelent német regénynek. Steffen Mensching német színész, rendező, kulturális tudós és író a szerzője, aki több mint egy évtizedet dolgozott e nagy művén.
Gulágregény – így kategorizálják. Története jórészt egy „világvégi” szovjet-orosz fogolytáborban játszódik, ahol Rafael Schermann közel ezer rabtársával senyved abszurd körülmények között. Az osztrák és német szereplők köré épülő cselekmény nemcsak Schermann végnapjait igyekszik megjeleníteni, hanem visszatekint a neves fogoly életének kellemesebb időszakára, így a húszas évekre és Bécsre, ahol Schermann íráselemzéseivel sokakat elkápráztatott és kiemelkedően ismertté lett.
A szerző alaposan utánajárt Schermann életének és tevékenységének. Hogy mennyit sikerült feltárnia és megjelenítenie, azt tőle vagy a regény egyik olvasójától tudhatnánk meg.

Néhány sorban Schermann kézírásáról

1929 elején, amikor Rafael Schermann ismét Budapesten járt, a népszerű íráselemzőtől több neves színész és színésznő kézírásának rövid analízisét is kérte és közölte a Színházi Élet. Mindezt megfejelték azzal, hogy valami módon kerítettek írásmintát Schermanntól is, és a néhány kézzel írt sort, mely aláírást nem tartalmazott, megmutatták hazai grafológusoknak, akik nem sejthették, kinek az írását vizsgálták.

A grafológusok egyike dr. Bendetz Móric volt, akinek véleményéből az alábbiakat közölte a lap:

„Az illetőnek leginkább szembetűnő jellemvonása, hogy rendkívül óvatos és mérlegelő. Talán egyetemi tanár, vagy ehhez hasonló foglalkozású, aki rendkívül intenzív szellemi munkát végez, vaslogikával gondolkodik, de nagyon óvatosan formulázza kísérleteinek, vagy kutatásainak eredményét. Ötven év körüli, erőteljes, egészséges ember, talán ideges, de azt nagyon jól tudja fékezni.”

Schermann és az állatok mozgása

Mondhatni: állati érdekes közlésre bukkantam egy régi újságcikkben. A cikk szerzője az akkor már külhonban élő hazánkfia dr. Brachfeld Olivér (1908–1975). A Pesti Naplóban 1938 augusztusában megjelent írásának címe Járás és jellem.
Ebből idézem: „Schermann Rafael, a világhírű grafológus, szabad óráiban azzal szórakozik, hogy a zebra, az oroszlán, a párduc és más állatok mozgása alapján elképzeli, vajjon milyen lenne ezeknek az állatoknak az írása és puszta elképzelés alapján pontos jellemrajzot készít olyan állatokról is, amelyeket most látott először…”
Nos, kíváncsiak lennék rá, mire is jutott Rafael Schermann, e különös képességekkel megáldott pszichografológus!

Schermann – a gondolkodó

Ahogyan a legtöbb szakma képviselői esetében, nyilván a grafológusok fényképezésénél is kialakulnak azok a tipikus vagy kedvelt pozitúrák, melyeket a fotósok előnyben részesítenek. Ha magát a munkát nem lehet megjeleníteni, még szóba jöhetnek a munkaeszközök. Így a fényképezett grafológus gyakran írást, papírt vagy nagyítót fog a kezében. Esetleg éppen ír. 
Raphael Schermannról is gyakran készült olyan fotó, amelyen mintha éppen írna, vagy írások, netán levélborítékok vannak a keze ügyében. Azonban több olyan fénykép is fellelhető róla, amelyen gondolkodásra utaló kéztartással örökítették meg. Nem tudni, jellemző volt-e rá ez a mozdulat, vagy csak a fotósok kedvére tett vele. Most olyan fényképekből mutatunk néhányat, melyeken Schermann éppen fejéhez támasztva egyik kezét, gondolkodik.

Rafael Schermann a híres pszichografológus

Rafael Schermann Krakkóban született 1874-ben (bár több forrás az 1879-es évet adja meg), a születésnapja bizonyos: március 18. Az apjának bélyegkereskedése volt, s ő kisfiúként már a borítékokon lévő írásokat kezdte nézegetni, vizsgálgatni. Még olvasni sem tudott, amikor már nagy érdeklődést mutatott a kézírások iránt.

Rafael Schermann
1923-ban készült fotón

Különleges képességei révén íráselemzői ténykedése túlmutatott a grafológia körén, ezért is tekintjük őt metagrafológusnak vagy pszichografológusnak.
Schermann fiatalkorában a munkája kapcsán költözött Bécsbe, így aztán később mint bécsi grafológus lett ismert. A 20. század elején valóságos sztárnak számított. Bejárta a nagyvilágot, hiszen mindenütt kíváncsiak voltak rá. Magyarországon is több ízben megfordult.
Schermann számára nemcsak megelevenedtek a személyek írásuk alapján, de egy adott személyre hangolódva képes volt annak kézírásához meglepő hasonlóságú írásmintát produkálni. Mindez a szakemberek figyelmét is felkeltette, többen vizsgálták módszereit és közöltek róla tanulmányt. Schermann maga is írt egy könyvet érdekes eseteiről.
A harmincas évek második felében visszaköltözött szülőhazájába, Krakkóban lakott. Schermann végnapjairól, halálának helyéről és körülményeiről nem tudni bizonyosat, csupán annyit: halálát „1940 után”-ra tehetjük.